Hét

– A kezed, mint a jégcsap. Biztos nem fázol?

– Csak ölelj át, Martin!

– Felcsavarhatnám a fűtést.

– Ölelj át! Maradj velem az ágyban!

– Mintha tél lenne idebent. – Megjátszottam, hogy hozzábújok, orromat a nyakszirtjéhez dörgölve. – Hallod a szelet?

– Amikor így fúj, mindig attól félek, hogy valamelyik fa rádől a házra. Átöleltem, ő pedig megfordult az ágyban, hogy egymás felé nézzünk. Arcát a kezembe fogva gyengéden megcsókoltam az ajkát. Olyan íze volt, mint a bornak, amit a vacsorához ivott. Most már nem volt visszaút, és nem akartam, hogy neki kelljen megtennie az első lépést. De ő nem reagált. Megint megcsókoltam, ezúttal nyelvemet a szájába siklatva. Összeszorított fogainak barikádjába ütköztem.

– Valami baj van? – suttogtam.

– Nem, dehogy. Csak… olyan régen volt, hogy…

– Ugyan már, kicsim!

Feltámaszkodott az egyik könyökére, tágra nyílt szemmel rám nézett, és komolyan fürkészte az arcomat.

– Szeretsz még, Martin? – kérdezte.

– Miféle kérdés ez? Az ég szerelmére, tudod, hogy igen!

– Valami történt közöttünk.

– Csak nem volt kedvem hozzá mostanában, ennyi az egész. Segítene, ha leoltanám a lámpát?

– Talán jobb lenne – bólintott szégyenlősen. Aztán felült az ágyban, és elkezdte kihúzkodni hálóinge szegélyét, mely begyűrődött alá. Miközben áthúzta az inget a feje fölött, figyeltem, ahogy a melle, amely beleakadt a piros flanel redőibe, egy pillanatra felhúzódik, mielőtt lazán visszahullana a szemem elé. Vágynak a szikráját sem éreztem. Átfordultam, és a lámpa kapcsolója után nyúltam. Talán a sötétben könnyebb lesz.

Egy akácfa ága csapódott az ablaknak, rövid, szaggatott ritmust kopogva az üvegen.

– Mi ez a zaj? – borzongott meg Anna, és közelebb húzódott.

– Semmi. Csak a szél.

A kezem után nyúlt, és a melléhez húzta. Könnyedén fel-le siklattam az ujjaimat a mellbimbói csúcsán. Aztán engedelmesen a számba vettem először az egyiket, majd a másikat, és kérges kis erekciókká szoptam őket. Anna halkan nyögdécselni kezdett, és újra átvéve kezem fölött az irányítást, végigvezette hasa lankáján.

Türelmetlen vágyat tettettem, hogy elrejtsem előle érdektelenségemet. Nyelvemet a fülébe siklattam, és határozottan megmarkoltam a lába közét.

– Istenem! – Hallottam, ahogy hevesen beszívja a levegőt. Térdei széttárultak, fölfelé taszította a medencéjét.

Éreztem, ahogy villámcsapásként hasít belém valami, és visszarántottam a kezem.

– Mi a… Anna! – kapkodtam levegő után. – Anna, mit tettél?

– Én nem… nem értem.

– Eltűnt!

– Miről beszélsz? Mi tűnt el?

– Leborotváltad a szőrödet!

– Martin, kérlek! – suttogta.

– De hát… ez lehetetlen. – Alig néhány pillanattal ezelőtt láttam, amikor levette a hálóingét; és még a fürdőszobában is, vacsora előtt: az aranygyapjút. Aztán eszembe jutott a borotva zsinórja, amint a gyógyszeres szekrényből himbálózik elő. – Muszáj felkapcsolnom a lámpát!

– Ne, ne csináld! – kérlelt. – Semmi az egész. Csak képzelődsz, így… – Megfogta a kezem, és visszahúzta a lába közé, csapdába ejtve a combjaival.

Újra megérintettem. Vonaglott az ujjaim alatt.

Kezdtem merevedni.

Anna felkacagott, de a nevetése nem csengett ismerősen.

– Válj, Anna! – próbáltam felülni.

– Csak feküdj nyugodtan! Majd én…

Átdobja a lábát az enyémen, fölém mászik, meglovagolja mindkét combomat. Aztán feltérdel, térden állva fölém emelkedik, és kezdi leengedni magát, nyüszítve, nyálát a mellkasomra csorgatva. Eleinte nehezen megy, olyan hihetetlenül szűk.

Egy ujjamat fenekének ragacsos hasítékába csúsztatom, és hevesen lerántom magamra. Édes, malacszerű visítást hallat.

Hirtelen megriadva felnyúlok, hogy kitapintsam az arcformáját, a fülét, a szája sarkát, hajának puha sortéit, csak hogy megbizonyosodjam róla, hogy ez még mindig Anna.

Emelkedni és süllyedni kezd rajtam a sötétben, eleinte lassan, szinte gyengéden.

Aztán rátalál a ritmusára, mozgása egyenletessé válik. Kezünket finoman egymás vállán nyugtatjuk.

De közben mindvégig forog valami a fejemben, körbe-körbe jár, és minden egyes fordulata egybeesik összeérő testünk kimért csattanásával.

Kezdek szédülni: a sötétség könyörtelenül forog és pörög a farkam tengelyén. Most már egy testként mozgunk, és egyre gyorsulunk.

Aztán meghallom a rosszul illesztett fémrészek halk, berregő csikorgását, ami mindenen áthatol.

A zaj fentről jött. Azonnal a széf jutott eszembe, a kristály: valaki a tetőn keresztül próbál betörni a padlásra!

– Hallgasd! – suttogtam. – Anna, hallgasd! – Lehúztam a vállánál fogva, és mozdulatlanul tartottam.

– Mi az?

– Ez a zaj! Nem hallod?

– Nem hallok semmit.

– De hát annyira hangos! Biztosan hallod. Olyan, mintha a tetőről jönne. Nem hallod ezt a nyikorgást? Most, hallgasd csak!

– Semmi különös. – Anna újrakezdte lovagló mozgását. – Ne is törődj vele!

De muszáj volt. Már minden mást kiszorított. Anna megpróbálta betapasztani a számat a sajátjával. Nyelve nedvesen csapkodott a fülemben. Átfordultam, és felülre kerültem.

– Mit csinálsz? – nyafogott.

Már el is vesztettem az érdeklődésemet. Éreztem, ahogy puhulok benne.

– Nem megy, Anna. Sajnálom. Mennem kell.

– Hova kell menned?

A lámpa felé nyúltam, és felkapcsoltam. Hunyorogva néztünk egymásra a hirtelen fényárban. Kezdtem kimászni az ágyból.

– Most már hallom! – suttogta belém kapaszkodva. – Csak egy rozsdás zsanér vagy ilyesmi. Talán a szélfogó ajtó a tornácon. Tudod, hogy folyton kinyitja a szél!

– Ez lesz az, persze! – igyekeztem, hogy úgy tűnjön, mintha meggyőzött volna; nem akartam megijeszteni. – De nem fogok itt feküdni, és hallgatni azt a vackot egész éjszaka. Az őrületbe kerget. Nem maradok sokáig.

– Ne menj, Martin! – kérlelt Anna.

– Mindjárt visszajövök, ígérem.

Felhúztam a farmeromat és a melegítőmet, aztán bementem a fürdőszobába. Semmit sem hallottam. A ház csendes volt. Talán Annának igaza volt, és tényleg a szélfogó ajtó nyikorgott. Csakhogy biztos voltam benne, hogy a zaj a tetőről érkezett. A tévéantenna? Eszembe jutott, hogy eleinte nem volt zaj, csak az a pörgő érzés a fejemben. Éreztem a szarvai árnyékát, a hold szarvait, ahogy forognak az éjszakában.

Hirtelen rájöttem, hogy mit hallottam, és fel kellett kacagnom.

Anélkül, hogy bármelyik lámpát felkapcsoltam volna, lementem a haliba, és ellenőriztem a riasztó irányítópaneljét. Mindent rendben találtam. Az apró BE-lámpa vörösen világított, ami azt jelentette, hogy a rendszer működik. Ha egy behatoló tényleg megpróbálna betörni a tetőn keresztül – vagy (ha már itt tartunk) a ház bármely más pontján –, a kültéri ívfények azonnal bekapcsolnak, a riasztó vonítása pedig – szerencsés esetben – a fél falut felébreszti.

De persze nem létezik hibátlan rendszer.

A padlásajtó előtt megálltam, és hallgatóztam. A szél már elült. A tetőről érkező zaj most halkabbnak tűnt, de még mindig ugyanaz a szakadatlan, reszelős hang volt, amit minden alkalommal, valahányszor körbeért, éles csikorgás pontozott, akár a táblát karcoló kréta nyüszítése. Összeszorult tőle a fogam.

Eltartott egy darabig, amíg megtaláltam a megfelelő kulcsot a sötétben. Amint sikerült, kinyitottam az ajtót, és a lehető leghalkabban lépkedve a falépcsőkön, felmentem a padlásszobába.

Úgy tűnt, hogy ott is minden a legnagyobb rendben van. Először a széfet ellenőriztem, aztán felmentem a kupolába.

A tetőre vezető létra legfelső fokán megálltam, és a csúcsíves ablakokon át kibámultam a sötétségbe. Se hold, se csillagok. A tetőterasz távolabbi végében épphogy ki tudtam venni a szélkakas csillogó sziluettjét az ég hátterében: úgy forgott kijelölt ívén, akár egy radar antennája. De most csaknem teljesen némán. A nyikorgás abbamaradt. Arra gondoltam, hogy talán csak meg kell olajozni egy kicsit a forgócsapágyat, habár úgy láttam, hogy valami más is elcsúszhatott: vagy a félhold súlypontja vagy az alatta lévő irányjelzők pozíciója, mert az egész szerkezet állandó forgásban volt, valami megakadályozta, hogy a mutató egyenesbe álljon, és – funkciójának megfelelően – az uralkodó szélirány felé forduljon. Reggel ki kell hívnom valakit, hogy megjavítsa. Addig nem tehettem mást, mint hogy leveszem a forgócsapágyról.

Ahogy felnyúltam, hogy kinyissam az ablakot, megakadt a szemem a kilincs alatti mágneses érintkezőkön, és eszembe jutott – még éppen időben –, hogy a riasztórendszer még mindig be van kapcsolva. Előbb le kell mennem a földszintre, az irányítópanelhez, és onnan kikapcsolnom.

Elkezdtem lemászni a létrán.

Mivel már nem láttam semmi veszélyt, felkapcsoltam az olvasólámpát, és melegítőm kapucniját hátratolva leültem a mészárostőke-asztalhoz, hogy elszívjak egy cigarettát. Az órámra néztem: tíz perc múlva tizenkettő. Úgy döntöttem, hogy megvárom, mi lesz, ha újra feltámad a szél – hátha a kobold a szélkakasban magától eltűnik. Nem sok kedvem volt kimenni a tetőre.

Felvettem a kulcscsomót az asztalról, és keresgélni kezdtem a kulcsot, amivel kikapcsolhattam a riasztót. Zömök kis csomag volt: az elmúlt hetekben annyi kulcsot gyűjtöttem össze, mintegy iskolai portás. Egyiken sem voltak címkék, de látásból már felismertem mindet – többségüket tapintásból is. Úgyhogy meglepetésként ért, amikor új jövevényt találtam.

Nem értem, hogy nem vettem észre előbb. Nem is kulcs volt, hanem egy vékony, szív alakú ezüst amulett. Azonnal felismertem: az egyik talizmán volt a szerencsekarkötőről, amit még Annának vettem a Kennedy reptéren.

Penelope nyilván tegnap, Mrs. Lombardinál csinálta, amíg aludtam. De miért? Miért venne le egy amulettet egy karkötőről, amit tőlem kapott – már ha tényleg én adtam neki –, és fűzné rá a kulcscsomómra? Valamiféle viccnek szánta? Vagy azt remélte, hogy ez a kis tárgy majd emlékeztet rá? Nem tartottam ennyire szentimentális típusnak.

Elnyomtam a cigarettámat, és elkezdtem leszerelni a talizmánt a kulcstartóról.

Amint leszedtem, körmömmel dolgozni kezdtem a peremén körbefutó hajszálvékony repedésen, amíg szét nem pattant. Apró üreg bukkant fel az ezüst szív két fele között, és egy sötét, szikkadt növényi anyagból gyúrt kis golyó gördült ki belőle az asztalra. Kellemetlenül avas szaga volt. Hüvelykujjam begyével szétmorzsoltam a golyót, majd a magokból és szirmokból – és isten tudja, még mi másból – álló zagyvalékból kihúztam három parányi, fekete hajfürtöt.